A fiú gyermek egyik főbb ismérve az, hogy az apai viselkedésmintázatokat mutálódott formában ismétli meg.
Még nagyon fiatal voltam, amikor két dolgot fogadtam meg. Egy: Soha nem lesz szakállam és bajuszom. Kettő: Nem leszek közgazdász. Az utóbbi valószínüleg tarható. Az előbbi úgy hat (jézusom, már hat) éve dőlt meg a szakáll aktív használatával.
Ez természetesen nem apámnak - a fentebb említett három tulajdonság hordozójának - szólt, hanem annak amit képviselt. Ezt még elfogadható kompromisszumnak tekinthettem volna, ha nem sorakoztak volna az intő példák, hogy még mi mindent fogok "átvenni".
Az egyik ilyen szimbólum, amely számomra a kispolgári létet leginkább megjeleníti: a szerszámos láda. Ha a szerszámos ládára gondolok, akkor olyan fogalmak jutnak eszembe, mint: barkácsolás, kert, vikkendház, lada, kisfröccs, szocreál.
Viszont nem volt eddig egy normális csavarkulcskészletem, az imbuszkészletről nem is beszélve, ráadásul az eddigi szerszámaim (a víz kiver ettől a szótól) is szanaszét hevertek. Ezért kedves oldalbordám tanácsára birtokba vettem egy szerszámosládát és önnön rábeszélésre a fentebb említett két készletet.
Most pedig itt állok birtokában a fentebb említett tárgynak és amellett, hogy tudatosult bennem, hogy erre szükségem van, hacsak nem akarom a fragmentációt tovább növelni a zárt rendszerben (lakás), mégis elfog a gyomorszorongató érzés, hogy Istenem, de szánalmas. Ez már a leszállóág.
/me zokog
