Das Model

Készülődés. Belököm az átjátszót és keresgetek a zenék között. Végre ráakadok. Csavargatom a hangerőt megfelelőre és indítok. Nem szeretem, hogy indításkor mindig leáll kicsit a lejátszó, pont a legjobb részek sérülnek.

Hazafele. Egy óra van, a város kezd lenyugodni. Ugyanazt a számot léptetem vissza folyamatosan, nem tudom megunni. Megelőzök egy-két éjszakai buszt. Nem rohan át senki előttem és egészen sokáig nem futok össze road warrior-okkal sem. Megint ugyanaz a szám, újra és újra. Már Budán járok, amikor abban reménykedem, hogy hátha vár otthon egy kedves e-mail, egy üzenet, egy utalás, akármi. Lelkem mélyén tudom, hogy nem, de álmodozni lehet. Legalább éjszaka. Megintcsak ugyanaz a szám. Nem jó dolog éjszaka hazaérni. Ha nem vagyok részeg tisztán látom a helyzetet és szomorú leszek.

Már a hegy jön, itt sötét van mindig. Hamar felérek és megállok a garázsok előtt. Nem akarok kiszállni, még végighallgatom. Csak mégegyszer. Szerencsére továbbra se kell kivennem a slusszkulcsot a garázsajtóhoz, így sugározhatom a melankóliát az éjszakába, nyitott ajtóval. Beállok és elpakolok.

Otthon. Amíg melegszik a vacsora lezuhanok a gép elé. Csak a szokásos automatikusan generált e-mail-ek, semmi üzenet a szociális hálókon. A feed-ek között találok két érdekeset, de nem merek vagy nem akarok beleolvasni. Miközben nyammogok próbálok újságot olvasni, de reménytelen. A sorokról elsiklik a szemem, szórakozott vagyok. A vacsora végeztével átesek az alapos szájápoláson - a friss implantok megkívánják - és bezuhanok az ágyba. Nem fürdök, aludni akarok. Még az ölembe veszem a gépet és elolvasom azt a két érdekeset. Nem tudom hova rakni ezeket az énblogokat, lerakom a gépet és átfordulok a bal oldalamra. Elalszom.

Véletlenek nincsenek.


powered by ODEO