Egy felettéb izgalmas és érdekes interjúban Alan Kay azt mondja:
It would allow you to think the kinds of thoughts you need to think without worrying about what type something is, because you have a much, much wider range of things. What you’re paying for is some of the checks that can be done at runtime, and, especially in the old days, you paid for it in some efficiencies. Now we get around the efficiency stuff the same way Barton did on the B5000: by just saying, “Screw it, we’re going to execute this important stuff as directly as we possibly can.” We’re not going to worry about whether we can compile it into a von Neumann computer or not, and we will make the microcode do whatever we need to get around these inefficiencies because a lot of the inefficiencies are just putting stuff on obsolete hardware architectures.
És amikor az általam kiemelt részhez eljutsz, hirtelen felcsendül egy rock and roll dal. Az a dal, amire te egyből headbangelni kezdesz, olyan mint a Back In Black vagy a TNT, vagy az Aces of Spades vagy a Raining Blood vagy bármi más. Mert az az idézet az a rock and roll mérnöki megközelítésben. Alan Kay egy rock and rolll arc, csak nem F-dúrban, hanem Smalltalk-ban gondolkozik. Te pedig hirtelen nevetségesnek érzed a nyelvet amiben pistikézel és a környezetet, amiben hekkelgetsz és rájössz, hogy a pop kultúra része vagy és egy kurva slágert se tudtál megírni. Nemhogy egy Raining Bloodot. Na csá.
