Kezdődik a félév. Másoknak, nekem nem. A valamiért még mindig üzemelő egyetemi e-mail postafiókomba egyre-másra pattannak be a kurzusokat, témákat meghirdető levelek. Mellette pár munkatársam - de rühellem a kolléga szót - is még vissza-vissza jár az alma materébe restanciáit pótolni. A Duna túloldalán is érdekes a világ.
Azt kell, hogy mondjam: hiányzik. Hiányzik most először igazán az egész hajcihő. Az első előadások, a követelmények, az ismeretlen tartomány. Hiányzik az új, az érdekes, amit szép lassan megértek és látom működni. Hiányzik az elmélet, amiből gyakorlat lesz és a kezem között valóság.
Amikor nagy büszkén elhúztam az iparba a lelkem mélyén tudtam, hogy eladom magam.
Azt hittem nem fogok nagy árat fizetni. Két dolog érdekelt mindig: a dsp és a telco. Dsp itthon csak fékrendszer szinten van, én meg hangbuzi voltam. Maradt a telco. Jónak tűnt elsőre, talán másodjára is, kemény alapokat kaptam otthonról. Felvettek és én örültem. Azt hiszem.
Aztán szép lassan rájöttem, hogy nem ez az ára. Hanem, hogy minden álmommal le kell számolnom. Szorgos kis hangya leszek, aki pakolja a bitet, tolja a kódot. Egy repi telefon, kis fizu emelés. Ezt kapod ha jó hangya vagy. Az agynak nincs csoki, se kockacukor. Valakinek ez elég. Nekem egy ideje nem.
Egy ideje gondolkozom, hogy biztos ki akarom-e fizetni ezt az árat?
Elég erős a kontraszt, hogy miközben én épp preprocessort játszok, mert még azunk sincs, máshol mások azt tanulhatnak, amit akarnak. Én pedig nem. Nekik van lehetőségük választani, nekem már alig.
És nem érezném ezt, ha nem tűnt el volna az az érzés, amitől jó volt az egyetem. Mert ott volt kaland, volt meghódításra váró ismeretlen, volt az egészben tudomány és művészet. Itt meg nincs, csak ipar. IPAR.
