Amikor nagy ritkán megfogom az isten lábát, azaz sikerül olyan dallamokat egymás mögé raknom, amelyek túlmutatnak a riffelgető rokkeröcsi attitűdön, akkor nagyon boldog vagyok. Ezzel párhuzamosan a boldogságom folytán ötéves gyerekké változok, aki boldog-boldogtalannak azt mutogatja, hogy mit sikerült összehoznia egy szál gitár és egy zeneszerkesztő program segítségével. Ez utóbbira visszatekintve elég hülyén érzem magam. Végülis mit gondolhatnak az emberek, amikor egy ismerősük megzavarva őket aktuális tevékenységükben és holmi mp3 állományt tukmál rájuk? És aztán meg el is várja a buksisimogatást. Nem merek belegondolni.

Van egy másik része is. Csinálok valamit és az átmegy saját, valamint zenekarom rostáján, végül dal lesz belőle. Amikor pedig már sokadszorra játszuk el, akkor mindig meglepődök, hogy ezt én írtam? Legyen az a teljes dal, vagy akár egy rész belőle. Mindig meglep. Ilyenkor el nem tudom képzelni, hogy ilyesmi hogyan jött ki belőlem. Idegennek tűnik, de mégis tudom - hiszen ott voltam -, hogy én csináltam. Fura.

Elképzelhető, hogy az alkotás, meg az előadás másfajta lelki- és tudatállapotot követel meg, ezért érzek így.