Das Model

Becuccolás. A szervező hajnali egy órás kezdést mond. Átfut az agyamon, hogy akkor legjobb esetben kettőkor indulna az első kör vissza, ami azt jelenti, hogy fél négy előtt nem érek haza. Másnap (aznap) viszont próba tizenegytől. Nincs mit tenni, nekiállunk bepakolni. Amikor a dobcucchoz jutunk megérkezik dobos és barátnője - konstatálom, hogy milyen  gyorsan ideértek -, majd betelepszünk a színpad melletti kisebb terembe, amely egyfajta backstage-ként funkcionál. Habár bárpult bent is van, nem üzemel, a csocsóasztal viszont igen. A közel hat órás várakozásra fel kell készülni, ezért elmegyek egy alkoholmentes Stella-ért. A pultos lány szájából jóformán kilóg a kapanyél, "Kérsz valamit?" kérdéssel nyit. Ha őszinte választ adnék, egy "Nem" is elég lenne, de maradok az eredeti tervnél és elrebegem kívánságom. Az íze elsőre pocsék, de hamar megbarátkozunk, hiszen hosszú még az este.

Ráhangolódás. Befut pár zenekari barát és megtörténik a csocsóasztal frontális letámadása. Kiderül, hogy a dobos barátnője született tehetség, pedig még életében nem játszott. Egy srác odalép hozzánk - akiről később kiderül, hogy egy ismert zeneki portál munkatársa - és megkérdezi, hogy melyik zenekar vagyunk. Bemutatkozáskor magamat roadként említem meg és érzem, hogy ez pár év múlva vissza fog ütni, mikor a zenekar majd befut.

Az első koncert máris csúszik, mint kiderül a duplázó késett. Kicsit ökölbe szorul a kezem, mindig nehezen viselem az amatőrködést éles helyzetekben. Majd elkezdődik a nagy metálkórkodás kint. Apu, anyu, haverok. Több videókamera és fényképezőgép. Valami debütkoncert lehet mert sokan nézik és nagyon csendben vannak. A látvány kapcsán eszembe jut egy kurrens zenész mondása, mely szerint: "Az első koncert életetek legjobb koncertje, ahol marha szarok lesztek, mégis sikeretek lesz és sokan fognak eljönni. Jól nézd meg a tömeget, mert ennyi embert utána sokáig nem fogsz látni."

Csere. Újabb NA sörért indulok, egy szigorú tekintetű apuka int a szemével, hogy a kamera látószöge alatt tegyem. Egy idő múlva befut a haverzenekar énekese és megkezdődik az egyezkedés egy esetleges helycseréről. Számára mindegy, belemegy, már csak a többieket kell rávenni. Számomra megcsillan némi remény, de még próbálok nem reménykedni.

Közben már másik zenekar reszel a színpadon a megfogyatkozott közönségnek, ráadásul szintén csapnivalóak, de ki nem az ilyen fiatalon? Sajnos a kérdésre simán tudok több zenekart mondani, ezért csocsó, dumcsizás megy továbbra is. Próbálom elhesegetni azt a gondolatot, hogy az egész hely mennyire szánalmas. Beérkezik a haverzenekar teljes legénysége és véglegessé válik a helycsere. A vad csocsózás kicsit abbamarad én pedig téblábolok. Nem nagyon tudok magammal mit kezdeni és egy kicsit kellemetlenül is érzem magam. Végre megérkezik a zenekar énekese és bőgőse, akik már megfelelően intoxikált állapotban vannak. A második zenekar egy ismerős slágert játszik, amelyet elénekelgetek magamban a labdakergetés közben, mire természetesen a "ne énekejjé" a válasz. Vidám parolázás, sztorizgatás.

Untergang. Berobban közben a harmadik zenekar, egy "szevasztooook" üvöltéssel, ahol az o betűk alatt természetesen az "auó" fonémákat kell érteni. Megpendül bennem a kellemetlenség és a szánalom húrjai mellett az enyhe undoré is. A csocsózás hosszú időre abbamarad, megy a bandázás. Számomra az egész hely egyfajta kilátástalanságot áraszt. A zenekar gitárosának igaza van: Nincs tétje a koncertnek. Tudjuk előre hogy tíz ember fogja megnézni a koncertet, abból is hat haver. Az ilyen koncerteknek nincs tétje. Játszhatsz ezer ilyet, nem leszel sikeresebb, nem fog több ember eljönni a következő alkalommal. Ugyanaz a zenekar maradsz, egy amatőr valami, ami lehet akármilyen profi, soha nem fog elérni semmit. Közben a harmadik zenekar már hosszú ideje játszik és elsüt egy klisés feldolgozást is, amelyet az énekes/gitáros egyedi énektéma újraértelmezésekkel próbál színesebbé tenni annak a nyolc embernek, aki még benn lézeng a koncertteremben. Nem sikerül és a produkció egyre szánalmasabbá válik, pedig érződik rajtuk az akarás és a hosszú próbák sora. Nem szarok, ki vannak gyakorolva a számok, de van valami a kiállásban, a stílusban vagy nem is tudom miben, amitől tudom: Soha nem fognak egyről a kettőre jutni. Eszembe jut egyik zenekari taguk siránkozó/hisztiző beírása valamelyik fórumon a magyar koncertszervezést illetően. Az élet igazságos, könyvelem el magamban. Egy nappal később gonoszul azt mondom egy beszélgetés során: Az énekes/gitárosnak Dave Mustaine komplexusa volt.

Kezdődik. Egy óra stabil játékidő után végre lejön a színpadról a harmadik zenekar. Én már pakolnám fel a gitárládát, de még meg kell várni a szöszölést. A zenekar aztán komótosan pakolászni kezd, dobállítgatás, hangolgatás - kifejezetten nagy türelempróba 100-as húrokat A-ra lehangolni -, poticsavargatás. A gitáros beröffenti végül a csöves csodát, amire a hangmérnök - tipikus - reakciója a hangerő megfelelzése. Persze mi tudjuk a titkot, a potit első szám után vissza kell csavarni oda ahol volt, az ott jó, hangosan. Várakozás közben elcsípek némi beszélgetésfoszlányt, ahogy a hangmérnök/szervező beszél a koncertszervezés nehézségeiről. Van az a fajta ember, aki hangosan előadja milyen nehéz az élet és közben tudom, hogy nem tett meg mindent azért, hogy sikerüljön, de mégis felmenti magát. Ez a srác is ilyennek tűnik nekem, próbálok nem odafigyelni. A zenekar szöszölése közben telik egy rövid beszélgetésre a frissen avatott csocsómester-asszonyunkkal a baseball sapkás, fültágítós, lógó gatyás emóköcsögökről. Elmesél egy esetet a Vörös Lyuk kapcsán, amely szépen passzol abba a képbe, ami bennem kialakult a MySpace generációról. Közben a zenekar végre kész, a beállás is megvan. Kezdődik a tánc.