Das Model

Tegnap eljutottam teljesítőképességem határáig. Már ami a hányás nélküli ivást illeti. Ültem szembe az utolsó (már csak) pohár sörrel és tudtam, hogy eddig és ne tovább. Ebből is látszik, hogy amióta nem dolgozom én vagyok az élet császára.

Most pedig találtam valami rebellis podcastot, amelynek negyedik számát Fidel Castronak dedikálták születésnapja alkalmából. Nagyon jó kis kubai és egyéb zenék folyamatosan. Az más kérdés, hogy a kommándántecsegeváárááá már a harmadik verzióban csendül fel. De ennek így kell lennie.

Tegnap teljesítőképességem határa előtt pár kilóméterrel (imádom a dub zenét, most átváltott arra a podcast) egy kedves jogász hallgató ismerősöm azt mondta, hogy nincs igazságszolgáltatás, hanem jogszolgáltatás van. Nem megyek bele a gondolatmenet kifejtésébe, de ez így van.

Kevés olyan gáz dolog van, mint amikor az ember a (csak saját maga által látogatott) naplójába arról ír, hogy miért nem ír. De mire ezt leírtam (kb. 30 másodperce) rájöttem, hogy sokkal elegánsabban is el tudom mesélni beleszarásomat (és most pedig reggae megy, az isten szeret). Épül a lakás (immáron bútorilag), van már ágy, ma jön a matrac, lakkozni is fogunk (asztalt, széket). A konyha tervei is hamarosan készen vannak, már csak a hatalmas nagy kanapét kéne átvinni valahogy. Akárhogy.

Egy az isten (vagy egy se), de azért mindenki szeresse. Lépj be úgy, mintha benn volna, ha netán belépsz egy templomba.