Das Model

A vasárnapok meg olyanok mostanság, hogy nem csinálok semmit. Azaz de, csak nincs az egész napot beszippantó tevékenységek sora. Ezért az utóbbi időben zenét hallgatok, úgy ahogy nagyon-nagyon régen.

Régen, még a kazetta/CD korszakban havonta vettem egy, maximum kettő albumot. Kb. ennyit másoltam át is. Ó igen, mekkora királyság volt, hogy a hi-fi tornyunk ki tudta számolni, hogyan kell szétválogatni a CD-s számokat, hogy ráférjen egy kazi két oldalára aránylag egyenletesen.

Ebből kifolyólag egy album meghallgatására legalább egy napot szántam, de inkább egy hetet. Hazavittem új szerzeményemet, beraktam és végighallgattam. Maximum olvastam mellette, de egyéb tevékenységet nem folytattam.

Ennek úgy 2000 környékén szakadt vége a zinternet, pontosabban a metalhu ftp server felfedezésével. Dőlt a zene a gépemre, meg indult az mp3 csere-bere cd-re kiírva. Emlékszem milyen sokkoló volt, amikor egy CD-re ráfért az összes Pantera vagy az összes Metallica.

Aztán jött a DC++ és a torrent, majd végül a zeneblogok és a soulseek. A zeneblogok felfedezése idején napi 2-3 albumot töltöttem le és hallgattam meg, nagyjából. De néha már el se jutottam odáig, csak dobtam be az iTunes-ba és csók.

Most pedig vasárnap van. Vasárnap van és ötödszörre hallgatom végig ugyanazt az albumot, ami most történetesen Kyte. Nem érzek ellenállhatatlan vágyat, hogy az amúgy (számomra) gigászira nőtt zenekönyvtáramból kiválasszak mást. Lehet azért, mert vasárnap van, mert épp egyedül vagyok, mert rossz idő van, mert egyébként kissé csömöröm van a zenétől, mert próbálom feldolgozni az elmúlt hét történéseit.

Egyébként meg reggel hatkor keltem. Vasárnap van.