Das Model

Múltkor röhögtem a másnaposság elleni tusfürdőn, de ma nagyon jól jött volna. A csocsó teljesítményem pedig bámulatos javulást mutat. De továbbra is akkor vagyok az intoxikáltság csúcspontján, amikor hazaérek.

Apám újabban vadkapitalistaként éli az életét. Forgatja a pénzét, tőzsdézik, cégeket csinál. Be is akart szervezni egyik általa gründolt cégnek a webshop fejlesztésébe, mire mondtam, hogy én ahhoz nem értek. Hát akkor mihez értesz? Kérdezte kedvesem. Mondtam, hogy tudok szűrőt tervezni, meg alakfelismerő neuronhálót, meg klaszifikációt... Az már nem is mertem mondani, hogy tudom mi az, hogy Banach tér. Azt hiszem apám kételkedik abban, hogy én bármi értelmeset tanulok. Akkor most lúzer vagyok?

Nem igazán vagyok hozzászokva ahhoz, hogy másokat baszogassak. Ennek oka az, hogy tudom milyen szar, ha baszogatják az embert. Viszont baszogatni kell a másikat, hogy törénjen valami. A túlzott szociális érzékenységemnek köszönhetően (igen, nekem olyan is van) úgy érzem, hogy csak rosszabb lenne a helyzet, ha én baszogatok. De ha nem baszogatok, akkor nem úgy lesz, ahogy én szeretném. Soha nem leszek főnök.

Akarok egy Mega Sound System pólót. Hátul: Mega Sound System felirat. Elől: Üssük le a DJ-t!

A fogyasztói társadalom kivet magából. Nem tudtam semmit se konzumálni. Senkinek sem kell a pénzem. A perifériára szorultam.

A metál egy zenei tévedés.

Az előző poszthoz kapcsolódva: barna csíkot húzunk. A kérdéses elem a WC papír.

Megemlítendők, hogy hétvégén próbálunk. Leginkább egy súlyemelői hasonlattal élhetek: Most vagyunk gugolásban és tovább kéne lökni, csak nehogy összeszarjuk magunkat.

Legyek bánatblogger. Fáradt vagyok, pedig még csak hétfő van. Nem akarom a hét többi napját, pedig még csak hétfő. Rühellem az embereket, pedig még csak hétfő van. A belem kifordul a színészkedő emberektől, pedig még csak hétfő van. Elfogyott az erőm, pedig még csak hétfő van.

Ha, ha, ha..... és a végén lesz talán egy valami. A fennálló helyzetet talán így lehetne leírni. A válságmegbeszélés (gyökereknek meeting) sikeresen, de erősen feltételes módban zajlott le. Folytatás jövő szombaton, vagy soha.

Amikor kimentem az erkélyre rágyújtani, akkor elővettem a beléptetőkártyámat. Kérem valaki lőjön le, ez már kóros!

A terápiás jelleget erősítve (lófaszt) írok arról, hogy felfedeztem a frissen konzumált AKG fejhallgatóm jobb oldali hangszórójában egy ciklikus kb. 10 mp-kénti "drimm" zajocskát. A zaj nem jelentkezik, ha le van némítva a hangkártya kimenete (megjegyzem a lenémítás és a minimum hangerő nem ugyanaz). Fogalmam sincs honnét jön, de élek azzal a hipotézissel, hogy a gép belsejében zavar valaki valakit. Itt szeretném megjegyezni, hogy a Monster Magnet zenekar On The Verge című zeneszámában túlzottan ki van keverve jobbra az egyik gitár.

Kissé elmerengős, bambulós, gondolkodós hangulatban vagyok már jó pár napja. Az egyik dolog, ami merengtet, az a matematika. Azt mondják az emberek hozták létre, hogy trivialitásból trivialitásba visz, hogy nem magyaráz meg semmit. Ha a metematikával csak a modelljét tudjuk megadni a körülöttünk folyó folyamatoknak - legyen az a hang terjedése, a csapból folyó víz mintája, a fákban a víz gyökerektől levelekig való feljutása vagy bármi más - akkor mi az ami tényleg lezajlik? Létezik vajon egy tudomány ami el tudja magyarázni, hogy pontosan mi történik? Nem közelítést, hanem megoldást ad. Olyan érzésem van, mintha a matematikával mi csak azt tudnánk leírni, amit ama barlang falára rávetülő árnyékok játékából ki tudunk olvasni.

A másik dolog a zenekar - a változatosság kedvéért. Enyhén olyan érzésem van, hogy hamarosan fel fogunk oszlani. Vicces, de még azt se tudjuk összehozni, hogy leüljünk és megbeszéljük, hogy mi legyen. Ez nem az ő hibája, nem a te hibád, nem az én hibám, ez a mi hibánk. Vagy nem hibáról beszélünk, mert megírták előre valahol és ennek így kell történnie. Feltéve, hogy történik valami.

Röviden eljutottam tűrőképességem határáig. Volt már ilyen, de a mérgek rafinált dolgok, nem tudni melyik árt. Van amit ki lehet heverni egy-két napos átfutási idővel, van ami halmozódik.

Azt hiszem azért választ magának az ember hobbit (mondtam már, hogy utálok általános alanyt használni?), hogy levelezesse a mindennapos feszültséget. A kúrás motivációját is lehet boncolgatni, de maradjunk a fajfenntartás mellett. Így van az ember a hobbijával is biztosan. De a vége mindig a feszültség levezetése.

Valószínüleg nekem is a hobbim hiányzik. Szeretem a hobbim.

you can turn on your television
you can turn on your radio
you can turn on your computer
but still your not turned on
Forrás: [Jazzattakk].

Vannak boltok, ahova kurvára nem akarok elmenni a következő egy... évtizedben. Ezek: Ikea, Kika, Obi, Praktiker, Tesco, Auchan, Media Markt.

Viszont szeretnék egy kedves zöltségest a sarkon... ahol meg tudom venni a szükséges zöldséget/gyümölcsöt és mindig tudják mit akarok. Ahol meg tudom beszélni az aktuállokálpolitikai kérdéseket és ahol nem friss a paradicsom. Szeretnék egy péket... ahol van friss kenyér és péksütemény, ahol van kakaóscsiga és túrósbatyu. Nameg rétes, ha tél van. Szeretnék egy hentest... ahol nem rohad a hús, ahol a felvágott nem barna, ahol van gyulai kolbász és ahol nem basszák rá a mérlegre úgy azt a szerencsétlen csirkemellett, mintha bűnt követett el volna.

A legfontosabb... szeretném, ha itt lenne az erősítőm és a basszusgitárom, mert felvágom az ereimet rövid távon.

A Halleren az élet másmilyen, mint máshol. Ezt az igen alapos megállapítást követve azt is elmondhatom, hogy a Kardiológiai Intézet alapvetően randa, meg nagy. A dolgok persze semmit nem változnak, reggel ugyanúgy fel kell kelni és mindig vannak azok az apró dolgok, amik miatt az ember szájában megsavanyodik az íz.

Amikor nekiláttunk jammelni a próbateremben, akkor úgy éreztem ez a legjobb dolog ami ma történhet velem. Gyűrtük a funkyt, nagyon funky volt, imádok jammelni. Aztán a szokásos "következő próba" kérdésre az egyik zenésztárs anyagi helyzetére való tekintettel a "majd telefonálok" választ adta. Elfoglaltsági okoból öt hónappal ezelőtt próbáltunk utóljára.

Sajnos - ahogy minden más, amivel mostanság foglalkozok - sötét tónust kapott. Elérkezett a várva várt pillanat, kész a lakás, már minden ott van. Azaz majdnem minden. Hiányzik a konyha és egy kedves családtagom közbeavatkozásának köszönhetően egy ideig nem is lesz. Három nap alatt a végre beinduló konyha project úgy omlott össze, mint a homokvár, ha földgyaluval hajtanak át rajta.

Igyekeztem a kisebb problémákat nyugodtan lekezelni és az egész költözéshez optimistán hozzáállni, de mostanra minden erőm elfogyott. Igazi bánatblogger fordulattal élve azt is mondhatnám, hogy "elmenekülnék innét valahova messze", de igazából csak azt szeretném, hogy menjen mindenki a picsába. Csak egy kicsit, amíg lenyugszom.

Megyek, pakolok.

Tegnap eljutottam teljesítőképességem határáig. Már ami a hányás nélküli ivást illeti. Ültem szembe az utolsó (már csak) pohár sörrel és tudtam, hogy eddig és ne tovább. Ebből is látszik, hogy amióta nem dolgozom én vagyok az élet császára.

Most pedig találtam valami rebellis podcastot, amelynek negyedik számát Fidel Castronak dedikálták születésnapja alkalmából. Nagyon jó kis kubai és egyéb zenék folyamatosan. Az más kérdés, hogy a kommándántecsegeváárááá már a harmadik verzióban csendül fel. De ennek így kell lennie.

Tegnap teljesítőképességem határa előtt pár kilóméterrel (imádom a dub zenét, most átváltott arra a podcast) egy kedves jogász hallgató ismerősöm azt mondta, hogy nincs igazságszolgáltatás, hanem jogszolgáltatás van. Nem megyek bele a gondolatmenet kifejtésébe, de ez így van.

Kevés olyan gáz dolog van, mint amikor az ember a (csak saját maga által látogatott) naplójába arról ír, hogy miért nem ír. De mire ezt leírtam (kb. 30 másodperce) rájöttem, hogy sokkal elegánsabban is el tudom mesélni beleszarásomat (és most pedig reggae megy, az isten szeret). Épül a lakás (immáron bútorilag), van már ágy, ma jön a matrac, lakkozni is fogunk (asztalt, széket). A konyha tervei is hamarosan készen vannak, már csak a hatalmas nagy kanapét kéne átvinni valahogy. Akárhogy.

Egy az isten (vagy egy se), de azért mindenki szeresse. Lépj be úgy, mintha benn volna, ha netán belépsz egy templomba.

Ezennel vége az egy hónapos munkaviszonyomnak. Leadtam az állapotjelentéseimet a főnökömnek (nem írom le mégegyszer azt, hogy státuszriport, mert epét hányok) - azt mondta rendben vannak. Eltakarítottam az asztalomról a papírhalmot, az ideiglenes gépemről meg lezúztam a felesleges adatokat.

Ettem még az egész előtt egy közepesnél jobb göngyölt-töltött-marhahúsos (vagy sertéshúsos?) valamit a csarnokban. Csendes volt a csarnok is, alig volt vevő a kajastandon. A kedvenc étkeztetőmnél még megtisztelt egy utolsó "Kérsz még valamit?" kérdéssel a pénztároslány. Azt hiszem ők csinálják a legjobban a rizst.

Amikor végeztem az utolsó géppel, felballagtam a div.vez-hez és tőle, meg a főnökömtől is elköszöntem. Adtam egy enyhe nem ízesítésű kitérő választ a jövőre ugyanitt ugyanígy kérdésre, majd lebattyogtam a szobába és összeszedtem a maradék cuccomat. Az utcára kilépve nem éreztem azt, hogy most nekem olyan jó, pedig a belépésem óta erre vártam.

A nagy végeket soha sem tudtam úgy megélni, hogy örömmámorban úszva rohantam az adott intézmény kapujától hazáig vagy a legközelebb kocsmáig. Ez után se lesz másképp.

Szombaton voltam fogyatékos táborban. Lelkileg kevés dolog tud annyira megterhelni, mint amikor fogyatékkal élő emberekkel találkozom. Csak álltam ott és néztem ezt a sok felnőtt testbe zárt gyereket, akik a legkisebb ajándéknak is tiszta szívből tudnak örülni és akiknek soha nem lesz fogalmuk arról, hogy mi zajlik körülöttük.

Volt közöttük egy fiú, aki mindig akkor kapott epilepsziás rohamot, amikor valami izgalom érte. Amikor megörült valaminek.

Ha most úgy gondolod, hogy közhelyeket puffogtatok, akkor menj el egyszer egy ilyen táborba. Nem leszel happy, de több leszel egy kicsivel.

Biztos megártott a csarnok wannabeyuppi légköre, de össze kéne hozni egy meetinget, ahol brainstorming session keretén belül megtalálnánk a solutiont a taskra, amin dolgozunk, aztán jól írnánk egy status reportot róla.

Egyébként rohadjon meg az az étkezde, ahol benn hagyták 5 percre a csőbensült kelbimbómat, mert leégett a szájpadlásom a sajtszósztól. Tehát holnap a kínaiban fogok enni, ami nemrég nyitott.

Enyhén szétmosott aggyal neki akarok ülni elemzést írni, de annyira jó zenék vannak a playlistben, hogy nem bírok daúgauzni. A Paranova demója a legjobb.

A reggeli kezdés fantasztikusra sikerült. Minden megvolt, kivéve egy dolgot. Erre a kapuból kilépve eszméltem rá: Fogmosás. Igazán kellemes abban a tudatban végigsupportolni egy napot, hogy büdös a szám. Persze titkon reménykedtem, hogy nem megyek senkihez, de nem jött össze. A csarnokban a kaja igazán remek... Lenne. Leszámítva azt, hogy a baursaús tokányba nem a színhús jutott, így kicsit rágni kellett. De már korán megtanultam nagyot nyelni (így tudtam megenni általános iskolában is a bőszen utált tökfőzeléket is). Az ötker egyik szép tulajdonsága, hogy tele van öltönyös yuppikkal. Vagyis wannabeyuppikkal, mert az aki a csarnokban ebédel a virtuális yuppi skálán legalul van. Vagy fel sem kerül.

Egy évvel ezelőtt magamban morogtam végig a kb. egy hónapos munkaviszonyomat, mondván aljamunkát végzek. Az idén feljebb léptem a lépcsőn és az első percben egy olyan feladatot kaptam, hogy csak lestem. Aljamunkát akarok végezni!