Das Model

Megint Budapest specifikus poszt lesz, némi nyafogással a Kultiplexről és arról, hogy mi lesz, ha ez megy tovább.

Magáról a Kultiplex körüli kavarásról ezer forrásból lehet tájékozódni [1] [2] [3], tedd meg, ha érdekel. Ami viszont túlmutat a történeten, az Bakács Tibor tegnapi, picit szétcsúszott sajtótájékoztatójában is benne van. Mi lesz ha ez megy tovább?
Az ingatlanlobbi nagy úr, főleg a IX. kerületben. Ott éltem pár évig és végignéztem, ahogy a romos házak és cigányputrik helyén újépítésű ingatlanok nőttek ki a földből, iszonyat sebesen. Ennek esett áldozatul az amúgy jobb sorsra érdemes Tűztate (régebben Tűzraktér, mégrégebben Tűzraktár) és esik most a Kultiplex is. Ugyanez történik minden olyan kerületben, ahol van egy talpalatnyi, hasznosítható terület (lásd Almássy). Szép lassan megszűnik minden belvárosi klub, a külső kerületekben pedig az ilyen intézmények nem életképesek.

Nem tudom felfogni, hogy mi az elképzelése a kultúráról és annak támogatásáról a kerületi és fővárosi vezetésnek. Mire gondolnak, mit fognak csinálni az emberek, ha nem lesznek ilyen kaliberű klubok elérhető helyen? Otthon maradnak és tévéznek? Vagy FPS meg RTS játékokat játszanak éjszakákon át? Vagy kocsmába járnak?

A klubok felszámolásával a könnyűzenei tápláléklánc egy fontos elemét tüntetik el, ami mindenre és mindenkire hatással van. Az oda járó emberekre, mert nem lesz hol összejönni hasonszőrű emberekkel, zenekarokat nézni, ismerkedni, mulatozni, jólérezni magukat. Az ott játszó zenekaroknak, mert nem lesz hol és kinek zenélni. Ha pedig nincs kinek zenélni miért zenéljen az ember úgy igazán? És ne feledkezzünk meg azokról sem, akik az egészet üzemeltetik, mert ők ezt kemény papírpénzért, megélhetésiből csinálják. Velük mi lesz?

Sokszor az az érzésem, hogy ez az ország csak rombolni tud, teremteni pedig nem. Értéket főleg nem. A nyereségvágytól elködösült tekintetű döntéshozók nem értik meg, hogy minden ilyen rombolás nem most fog visszaütni. Hanem egy-két-öt-tíz-húsz múlva. Amikor azzal szembesülnek, hogy a gyermekeik és unokáik nem tudnak hova menni, nem tudnak hol összejönni.

És megbaszhatjuk a gazdasági nyereségünket, ha megfojtjuk a kultúrát és egy szürke és szar országot csinálunk. Te is, Én is és ők is. Mindenki.

Nekem nagyon izzad a kezem. Ráadásul végtagi keringési problémaim is vannak, amelyet mások leginkább akkor tesznek szóvá, amikor utánam fogják meg a csocsórudat és kijelentik, hogy jégcsap. Az izzadás viszont a húros hangszerekre nézve igen nagy probléma, mert az izzadtságban feloldott mindennapi mocsok az egyik legnagyobb ellensége a szépen szóló húroknak. Ehhez nem kell koszos kéz, elég a por a lakásban, a mocskos próbaterem vagy a koszos klub.

A húrok másik ellensége a faszul pengető rokkeröcsi, erről most nem lesz szó.

Tisztítani húrokat sokféleképpen lehet. Vannak olyan urbánus legendák, melyek szerint a húrokat ki kell főzni, megint mások szerint gyógyszertári benzinnel és vattával kell azokat tisztítani. Ezeket meghagyom a kísérletező kedvű embereknek, magam a kész megoldásokat preferálom, mert egy gyökér fogyasztó vagyok. Különben se fogok majd az értékes faanyag fölött benzinnel hadonászni, há pofám leszakad...

GHS Fast Fret. Igazi instant bevethető cumó, kb. 3 éve használom. A kézre álló ecset szerűséggel kell a húrt lekezelni, majd leszedni a felesleget a kendővel. Mivel kompakt kis dolog, ezért gyorsan bevethető bármikor. Otthoni gyakorlás, próba vagy koncert előtt egy perc alatt megvagy, ráadásul helyet se foglal. A véleményem abszolút szubjektív, de a hangban nem tisztít akkorát. Hosszú távú általános ápolásra tökéletes - mert még a fogólapot is tisztíccsa.


Dunlop Ultraglide 65 + Planet Waves Cloth. A Dunlop-féle megoldással másfél éve találkoztam, a demónk mankósáv felvételeinél. Mielőtt leigénytelenezne mindenki, megjegyzem: Új húrokat másnap vettem, mert ugye long scale (35") a méretem. Mármint húrban. Ehe-ehe. Azt meg nem kapni minden sarkon. A lényeg a lényeg, hogy miután a hangmérnökünk rányomatta az anyagot a húrra és szépen lehúzta a felesleget megjelent az a magasfrekvenciás komponens, ami csak és kizárólag az új húroknál szokott. Egyszerűen ámultam. Persze ez el is tűnt hamar, hisz csodáról nem beszélhetünk, de addig ragyogó volt. Ehhez kell persze kendő - ahol kaptam Ultraglide-ot, ott kendős változatot nem forgalmaztak -, a Planet Waves gyárt is ilyet és meg is vagyunk. Mivel nem valami kompakt, ezért kicsit macerásabb az ügyködés vele, ráadásul csak húrokra jó. De ott tökéletes.

Suta tanulság. Jelenleg az utóbbi megoldást használom és az húr állapotához képest szépen teljesít. Persze ebből már nem fog kijönni az a fényes hang, de még így is hallható. Győztes vagy ilyesmi nincs, ahogy királyi út sincs. Mindenki döntse el, hogy mennyit hajlandó időben és türelemben a hangszer ápolására áldozni.

Trivia. A Dunlop gyárt fogólapápoló szert is, tehát akit csak ez tart vissza, az ne habozzék. Itthon az kendős változatban kapható.

A kicsit képzavaros cím a tegnapi nap eseményeire utal, amely megismerhető [1] [2] [3] [4] és [5] hivatkozásokon keresztül.

Aki veszi a fáradtságot és elolvassa az ő kerületére vagy útvonalára - ja igen, ez most ilyen budapesti dolog, én sorry - vonatkozó módosításokat az pontosan tisztában van a következményekkel. Aki nem, az most tegye szépen meg, ha már a VEKE időt és fáradtságot nem kímélve fogyaszthatóvá tette az amúgy eléggé zavaros paraméterkönyv tervezetet.

Mondhatnám, hogy az ügy kvázi heppy end-del végződött, hiszen továbbra is a 2007-es menetrend van érvényben, a tervezet pedig le let söpörve az asztalról. De mégis ott vannak azok a bizonyos pontok, amelyek az egészet olyan igazi k-európai bukéval látják el. Hmmm!

Hagyó Miklós. Aki legutóbb még a STOP-SZMOG tüntetésen parádézott és formálta imidzsét gyorsan átpasszolta az ügyet Dancs Gábornak. Számomra az is elég bizarr, hogy valaki miközben zöld színben jófejkedik egy olyan tervezet előkészítését vezeti, amely az embereket továbbra és még nagyobb mértékben autókba ülteti.

Demszky Gábor. Örök kedvenc, inkompetens főpolgármesteremet a következő módon probálták tisztára mosni [2]:

Hogy múlt hét csütörtökön Demszky Gábor főpolgármester elfogadta a BKV paraméterkönyv-tervét, Dancs azzal magyarázta, a Hagyó Miklós által összeállított anyagból a főpolgármester számára nem derült ki, hogy elmaradtak az egyeztetések a kerületekkel.

Ebből az egy mondatból számomra két forgatókönyv bontakozik ki.

Első: Drága Gáborom bele se nézett a tervezetbe, hiszen csak egy kerületet megnézve kiderül: Ebbe egy önkormányzat se menne bele. Hétvégén buszok fél óránként? Fogas üzemidő 5:00-tól 21:00-ig? Csepelen járattörlés? Sajnos ebből azt a következtetést tudom levonni, hogy Demszky "Négyes metró" Gábor nem látja el megfelelően tisztségét, hiszen végül ő írta volna alá...

Második: Gábor pontosan tudta miről van szó és ha nem veri ki a hisztit a VEKE és a polgármesterek jelentős része még át is viszi az ügyet. De így, hogy kibukott a dolog gyorsan kihátrál. Ez utóbbiról tudom, hogy alapvetően rosszindulatú, de ha nem inkompetenciáról beszélünk, akkor mégis mit gondoljak?

Vizsgálat. Az is eléggé abszurd, hogy a paraméterkönyv kiszivárogtatása miatt Dancs Gábor vizsgálatot indít. Egy minden embert érintő tervezet mitől ilyen titkos? Miért nem kerülhet ki? Aki ezt kiszivárogtatta a városnak és a lakosoknak tett jót, mert megadta az esélyt arra, hogy az emberek valamilyen formában tájékoztatva legyenek. Talán egyeztetni kéne azokkal akiket érint és akik értenek hozzá, mintsem titkolódzni.

Sajtó. Nem hiszek abban, hogy lenne rossz meg jó sajtó. De azért mégis elgondolkodtató, hogy amíg az Index.hu lehozza az ügyet, a megfelelő dokumentumokkal - tehát mondjuk ki: tájékoztatja az olvasót -, addig a Népszabadság Online változata csak az olvasói levelek után foglalkozik az üggyel (pedig külön Budapest melléklete van!!!), jóval kisebb terjedelemben és csak az eredeti paraméterkönyv tervezetet képes kirakni - amely nem épp fogyasztóbarát. Az Origo.hu foglalkozik az üggyel, de csak az MTI-től átvett verziót közli,  a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap pedig nem nagyon említi.

A sajtó viselkedése már csak azért is meglepő, mert egy 2 millió embert érintő helyzetről van szó, amely ráadásul politika független. A BKV nem válogatja meg utasait. De mintha ez nem lenne annyira fontos, ez nem befolyásolná az emberek életét úgy, mint az orosz gázvezeték, a Szerbia és Koszovó helyzete vagy Mehmed Karcsika...

Szomorúnak tartom, hogy 2008-ban, miközben mindenki arról harsog, hogy az emberek mennyire csak a párt mantráját tudják fújni a sajtó maga ilyen közös ügyekben képtelen érdemben fellépni. Ez elégtelen.

Te pedig figyelj oda ezekre az ugyekre, olvass blogokat, publicisztikákat és ha kell írj levelet mindenkinek és szólj a szomszédaidnak is, ha kell. Legyél civil, csak egy kicsit.

Update: Ja igen, vizsgálat mint olyan bekerült.

Ez dupla podcast lesz. Először is berakom szépen a már többször megjelent All I Need-et, ami jelenleg az No. 1. autós/éjszakai zeném.


powered by ODEO

Aztán következzék tőlük a filmzenés album - The Virgin Suicides - nyitó tétele (jaj de rokkújságírós vagyok!), ami még melankólikusab és a vagyódás helyett inkább a lemondás jön elő.


powered by ODEO

Semmi okom a duhaj örömködésre, ilyen időket élek.

Nettó arcolás részemről, de így néz ki az egyik friss nóta újrakeverve. Sok sáv van benne, meg mindenféle beállítások. Aki türelmes majd hallhatja rendesen felvéve. Ez ilyen arcolós poszt.

Gondolkoztam régebben, hogy írok egy terjengős posztot, miért is akarok leginkább hangszerekre és hangszerekkel kapcsolatos berendezésekre költeni és miért pont azokra, amelyekre. Végül arra jutottam, hogy nem fogok. Emitt van négy kép, amely nagyjából fedi a valóságot. A bal felsővel még jobb dalokat fogok írni, a jobb felsővel fel is veszem, a bal alsóval és a jobb alsóval meg végre elérem a szandot.

Készülődés. Belököm az átjátszót és keresgetek a zenék között. Végre ráakadok. Csavargatom a hangerőt megfelelőre és indítok. Nem szeretem, hogy indításkor mindig leáll kicsit a lejátszó, pont a legjobb részek sérülnek.

Hazafele. Egy óra van, a város kezd lenyugodni. Ugyanazt a számot léptetem vissza folyamatosan, nem tudom megunni. Megelőzök egy-két éjszakai buszt. Nem rohan át senki előttem és egészen sokáig nem futok össze road warrior-okkal sem. Megint ugyanaz a szám, újra és újra. Már Budán járok, amikor abban reménykedem, hogy hátha vár otthon egy kedves e-mail, egy üzenet, egy utalás, akármi. Lelkem mélyén tudom, hogy nem, de álmodozni lehet. Legalább éjszaka. Megintcsak ugyanaz a szám. Nem jó dolog éjszaka hazaérni. Ha nem vagyok részeg tisztán látom a helyzetet és szomorú leszek.

Már a hegy jön, itt sötét van mindig. Hamar felérek és megállok a garázsok előtt. Nem akarok kiszállni, még végighallgatom. Csak mégegyszer. Szerencsére továbbra se kell kivennem a slusszkulcsot a garázsajtóhoz, így sugározhatom a melankóliát az éjszakába, nyitott ajtóval. Beállok és elpakolok.

Otthon. Amíg melegszik a vacsora lezuhanok a gép elé. Csak a szokásos automatikusan generált e-mail-ek, semmi üzenet a szociális hálókon. A feed-ek között találok két érdekeset, de nem merek vagy nem akarok beleolvasni. Miközben nyammogok próbálok újságot olvasni, de reménytelen. A sorokról elsiklik a szemem, szórakozott vagyok. A vacsora végeztével átesek az alapos szájápoláson - a friss implantok megkívánják - és bezuhanok az ágyba. Nem fürdök, aludni akarok. Még az ölembe veszem a gépet és elolvasom azt a két érdekeset. Nem tudom hova rakni ezeket az énblogokat, lerakom a gépet és átfordulok a bal oldalamra. Elalszom.

Véletlenek nincsenek.


powered by ODEO

Első állomás. A gitárossal és a cimborával gyorsan elvisszük a Marshall-t. A kocsiba hamar bedobjuk és már megyünk is. A szervízútról tenni kell egy háztömbnyi kerülőt, ami egy erős focipálya méretet jelent, majd újra a Vácin. A gitáros navigál, így nem kell izzadnom a kanyarodások miatt, minden simán megy. Láda ki a ház előtt, hárman cuccolunk fel. Gitároséknál már mindenki alszik ezért némileg óvatosan tologatjuk át a küszöbön a ládát. Minden gyorsan megy. Aztán kocsiba vissza és irány a klub.

Nyugizás. Mikor visszaérünk már reszel egy zenekar, meglepő módon a hangmérnök énekel. Jól összepróbált produkció, de jellegtelen. Kiérzek belőle valami erőlködést, amitől inkább a csocsóasztalhoz menekülök, ahol haver zenekar két tagja borzalmas alakítás mellet szív ki dobos barátnőjétől. Kicsit üldögélek, beszélgetek az énekessel, akinek új állása van, majd előre nézek és elkapom egy tőlem fél méterre álló lány hosszú tekintetét. Nem tudom hova tenni a dolgot. Beugrok csocsózni egy keveset, nyerünk. A haver zenekar már nagyon részeg. Megjelenik a gitáros, tanácsára kimegyek vele bárpultot támasztani. Fogy a söröm, közben dumálgatunk hárman a cimborával. A dobos még egy sört inna aztán léphetünk, nekem is jó így. Beverem a hatodik NA-t, ami már nem esik annyira jól. Nem nagyon tudok már koncentrálni, csak balra-jobbra forgatom a fejem. Közben újabb zenekar veszi át a terepet. A gitáos a sót beleönti a tekilába és úgy issza. Én hirtelen felállok elmegyek WC-re, ahol összefutok a dobossal. Úgy döntünk, hogy indulás van. A kisteremben szemetest keresek és megpillantok egy párt félrevonulva. Csak az arcukat látom, de egyből tudom, hogy valami fontos beszélgetésben vannak. Megállapítom, hogy a fontos beszélgetések az arra legkevésbé alkalmas időben és helyen történnek. Mindig.

Második állomás. Elköszönés közben felnyaláboljuk a cuccokat és bepakolunk a kocsiba. Ismét a tiszteletkör a tömb körül, majd suhanunk  a Vácin. A zöld lámpára most rá se hajtok, úgy is piros lesz. Több helyen kikapcsolják a lámpákat, sárga villogás néha, amíg a szem ellát. Nem nagyon beszélgetünk, mindenki álmos és fáradt. A Rákoczi térre sikerül egy trükkös megoldással ráfordulni, a tömb előtt pont van hely. Gyors kipakolás és elköszönés. Visszaülök a kocsiba és nem indítok.

Tisztulás. Némi vita a setlist tulajdonlása körül, majd a zenekar elkezdi a darálást. Kb. húsz ember van a teremben, a galeri elől bólogat. Baráti együttlét, egymásnak zenélés van inkább. Az első szám után a gitár hangereje is visszakúszik a megfelelő helyre. Minden fáradtság, morcosság ellenére simában lenyomnak mindenkit, aki eddig játszott. Lassan, urasan. Befut egy cimbora, csak egy számról csúszik le, már huszonegyen vagyunk.

Nem a te zenéd. Szépen ível felfelé a koncert, az új számok ütnek, ahogy az EP-s nóták is megteszik a hatásukat. A frontember szokásos formáját hozza, belefér egy kiszólás metal core témakörében, egyébként móka és kacagás van minden szám között. Szinte szórakoztató, ahogy a legtöbb ember nem tud mit kezdeni egy olyan zenekarral, ahol vagy blast beat van, vagy a középtempónál lassabb darálás és iszonyat sok disszonancia, mindez jól megtördelve ritmikailag. Nincs visítás meg dallamos ének, csak olyan vokál, ami ehhez a zenéhez passzol.

A zenekar kezd belejönni, láthatóan feloldódtak. Én békésen támasztom az oldalfalat és bekészítek egy hamutálat. Haver zenekar pár tagja boldogan tombol, nagyon bejön nekik. Nem csoda, aki fogékony erre, az hamar megszereti a zenekart. Aztán hirtelen vége mindennek, lement az utolsó szám. Ennyi volt. Kezdődik minden előről, csak most nem le hanem fel és két részletben.

Becuccolás. A szervező hajnali egy órás kezdést mond. Átfut az agyamon, hogy akkor legjobb esetben kettőkor indulna az első kör vissza, ami azt jelenti, hogy fél négy előtt nem érek haza. Másnap (aznap) viszont próba tizenegytől. Nincs mit tenni, nekiállunk bepakolni. Amikor a dobcucchoz jutunk megérkezik dobos és barátnője - konstatálom, hogy milyen  gyorsan ideértek -, majd betelepszünk a színpad melletti kisebb terembe, amely egyfajta backstage-ként funkcionál. Habár bárpult bent is van, nem üzemel, a csocsóasztal viszont igen. A közel hat órás várakozásra fel kell készülni, ezért elmegyek egy alkoholmentes Stella-ért. A pultos lány szájából jóformán kilóg a kapanyél, "Kérsz valamit?" kérdéssel nyit. Ha őszinte választ adnék, egy "Nem" is elég lenne, de maradok az eredeti tervnél és elrebegem kívánságom. Az íze elsőre pocsék, de hamar megbarátkozunk, hiszen hosszú még az este.

Ráhangolódás. Befut pár zenekari barát és megtörténik a csocsóasztal frontális letámadása. Kiderül, hogy a dobos barátnője született tehetség, pedig még életében nem játszott. Egy srác odalép hozzánk - akiről később kiderül, hogy egy ismert zeneki portál munkatársa - és megkérdezi, hogy melyik zenekar vagyunk. Bemutatkozáskor magamat roadként említem meg és érzem, hogy ez pár év múlva vissza fog ütni, mikor a zenekar majd befut.

Az első koncert máris csúszik, mint kiderül a duplázó késett. Kicsit ökölbe szorul a kezem, mindig nehezen viselem az amatőrködést éles helyzetekben. Majd elkezdődik a nagy metálkórkodás kint. Apu, anyu, haverok. Több videókamera és fényképezőgép. Valami debütkoncert lehet mert sokan nézik és nagyon csendben vannak. A látvány kapcsán eszembe jut egy kurrens zenész mondása, mely szerint: "Az első koncert életetek legjobb koncertje, ahol marha szarok lesztek, mégis sikeretek lesz és sokan fognak eljönni. Jól nézd meg a tömeget, mert ennyi embert utána sokáig nem fogsz látni."

Csere. Újabb NA sörért indulok, egy szigorú tekintetű apuka int a szemével, hogy a kamera látószöge alatt tegyem. Egy idő múlva befut a haverzenekar énekese és megkezdődik az egyezkedés egy esetleges helycseréről. Számára mindegy, belemegy, már csak a többieket kell rávenni. Számomra megcsillan némi remény, de még próbálok nem reménykedni.

Közben már másik zenekar reszel a színpadon a megfogyatkozott közönségnek, ráadásul szintén csapnivalóak, de ki nem az ilyen fiatalon? Sajnos a kérdésre simán tudok több zenekart mondani, ezért csocsó, dumcsizás megy továbbra is. Próbálom elhesegetni azt a gondolatot, hogy az egész hely mennyire szánalmas. Beérkezik a haverzenekar teljes legénysége és véglegessé válik a helycsere. A vad csocsózás kicsit abbamarad én pedig téblábolok. Nem nagyon tudok magammal mit kezdeni és egy kicsit kellemetlenül is érzem magam. Végre megérkezik a zenekar énekese és bőgőse, akik már megfelelően intoxikált állapotban vannak. A második zenekar egy ismerős slágert játszik, amelyet elénekelgetek magamban a labdakergetés közben, mire természetesen a "ne énekejjé" a válasz. Vidám parolázás, sztorizgatás.

Untergang. Berobban közben a harmadik zenekar, egy "szevasztooook" üvöltéssel, ahol az o betűk alatt természetesen az "auó" fonémákat kell érteni. Megpendül bennem a kellemetlenség és a szánalom húrjai mellett az enyhe undoré is. A csocsózás hosszú időre abbamarad, megy a bandázás. Számomra az egész hely egyfajta kilátástalanságot áraszt. A zenekar gitárosának igaza van: Nincs tétje a koncertnek. Tudjuk előre hogy tíz ember fogja megnézni a koncertet, abból is hat haver. Az ilyen koncerteknek nincs tétje. Játszhatsz ezer ilyet, nem leszel sikeresebb, nem fog több ember eljönni a következő alkalommal. Ugyanaz a zenekar maradsz, egy amatőr valami, ami lehet akármilyen profi, soha nem fog elérni semmit. Közben a harmadik zenekar már hosszú ideje játszik és elsüt egy klisés feldolgozást is, amelyet az énekes/gitáros egyedi énektéma újraértelmezésekkel próbál színesebbé tenni annak a nyolc embernek, aki még benn lézeng a koncertteremben. Nem sikerül és a produkció egyre szánalmasabbá válik, pedig érződik rajtuk az akarás és a hosszú próbák sora. Nem szarok, ki vannak gyakorolva a számok, de van valami a kiállásban, a stílusban vagy nem is tudom miben, amitől tudom: Soha nem fognak egyről a kettőre jutni. Eszembe jut egyik zenekari taguk siránkozó/hisztiző beírása valamelyik fórumon a magyar koncertszervezést illetően. Az élet igazságos, könyvelem el magamban. Egy nappal később gonoszul azt mondom egy beszélgetés során: Az énekes/gitárosnak Dave Mustaine komplexusa volt.

Kezdődik. Egy óra stabil játékidő után végre lejön a színpadról a harmadik zenekar. Én már pakolnám fel a gitárládát, de még meg kell várni a szöszölést. A zenekar aztán komótosan pakolászni kezd, dobállítgatás, hangolgatás - kifejezetten nagy türelempróba 100-as húrokat A-ra lehangolni -, poticsavargatás. A gitáros beröffenti végül a csöves csodát, amire a hangmérnök - tipikus - reakciója a hangerő megfelelzése. Persze mi tudjuk a titkot, a potit első szám után vissza kell csavarni oda ahol volt, az ott jó, hangosan. Várakozás közben elcsípek némi beszélgetésfoszlányt, ahogy a hangmérnök/szervező beszél a koncertszervezés nehézségeiről. Van az a fajta ember, aki hangosan előadja milyen nehéz az élet és közben tudom, hogy nem tett meg mindent azért, hogy sikerüljön, de mégis felmenti magát. Ez a srác is ilyennek tűnik nekem, próbálok nem odafigyelni. A zenekar szöszölése közben telik egy rövid beszélgetésre a frissen avatott csocsómester-asszonyunkkal a baseball sapkás, fültágítós, lógó gatyás emóköcsögökről. Elmesél egy esetet a Vörös Lyuk kapcsán, amely szépen passzol abba a képbe, ami bennem kialakult a MySpace generációról. Közben a zenekar végre kész, a beállás is megvan. Kezdődik a tánc.

Indulás. Régebben az a mondás járta hétvégén, Pesten: Ráérsz később elindulni, hisz úgy sincs senki a városban. Az utóbbi fél év tapasztalata azt mutatja, hogy sem szombaton, sem vasárnap nincsen kisebb forgalom, mint hétközben, napközben.

Bedobom a táskám a kocsiba és indulás. Szerencsére nálam maradt a kukatároló kulcscsomója (rajta a garázskulccsal), így a garázs ki- és bezárásához nem kell a slusszkulccsal szarakodnom. Le gyorsan a Moszkvára - Lamb Of God üt -, majd tovább az Erzsébet hídra. Sajnos nincs sok helyismeretem a Rákóczi teret illetően, így az Üllői felől közelítem meg. A metróépítés eléggé átrajzolta a teret, így a változatos forgalmi rend egyre távolabb sodor a céltól, de végül segít egy sarki parkolóhely. Csodálkozom, hogy nincs fizetősdi szombaton egyáltalán - pedig a kiszállás előtt némi aprót a zsebembe tuszkolok. Egy lerobbant öreg fater lehúz egy szál cigivel, de nem bánom. Ha ott téblábol még egy kis ideig, akkor figyel a kocsira, legalábbis remélem. Átbaktatok a téren egy nagyobb kerülővel, megnézem a csarnokot hátulról. Egy módos, ünneplős roma család békés káoszban diskurál a járdán és az út szélén, miközben az ellenkező irányba egyirányú utcából kihajt egy drága Peugeot. Végre a kapuhoz érek, elővakarom a telefonom, megkeresem a dobos számát és.

Első megálló. A nem kapcsolható jelzést sípolja a telefon, de semmi beszéd. Gyanús. Tárcsázom a gitárost, ugyanaz. Kezdek pánikolni, de kiszúrok egy boltot, ami még félig nyitva van. Ha majd minden veszve van, akkor kikönyörgök egy gyors telefonálást. Arra gyanakszom, hogy nincs link a két szolgáltató között, ezért megpróbálom az otthoni vonalas számom. Ugyanaz. Egy kibekapcs után végre kapcsol, jönnek le. Várakozás közben - ami hosszúra nyúlik -, egy hangszerbolt kirakatában felfedezek egy BOSS DS-1-es torzítót. Nemrég hallgattam meg a minta felvételeit és jól szól. Megjelenik a dobos és barátnője is. Elindulunk a kocsihoz, van cucc rendesen. Közben azon agyalok, hogy an férünk el, ha bekerül majd a gitárcucc is.

Irány Angyal City. Dobos kollégával megbeszéljük a VSTi plugin-ek rejtelmeit, az előre felvett dobsávokat és a masterelés témakörét. Állítólag jól szól a cucc, amit legutóbb kevertem és kérdezik, hogy lehet ilyen gitárhangzást gyártani. Megpróbálom elmondani amit tudok: Több sáv, kompresszor, masterelő plugin, panorámázás. Közben már a külső körúton haladunk és elvétem a jobbra kanyart. Ismeretlen helyen találom magam - mit is mondtam az útvonaltervezésről? - majd a Béke térre lyukadunk ki. Na ezt nem akartam. Gyors jobbra egy mellékutcába, amiből át a túloldalra, majd némi egyirányú utcázás és végre a gitáros háza előtt vagyunk.

Második megálló. Lent maradnak én meg fel az ötödikre. A gitáros már készülődik, szalutálok a szülőknek, majd gyorsan megtámadom a WC-t. Utána megtárgyalom a klub kérdés témakörét a faterral, aki nagy erősítőművész egyébként. Aztán letoljuk a Marshall fejládát. Dögnehéz, szerencsére vannak kerekei. A küszöbök így is szivatnak. Lent egyből kipattan mindenki a kocsiból, behalmozzuk a dolgokat. Hely csak elől marad, ezért dobos és barátnője lábon közelítik meg a célt, amely már nincs messze. Mi még szöszölünk egy sort, aztán irány.

Helyismeretem továbbra sem nyerő, a körúton majdnem elrontok egy kanyarodást, de végül sikerül a Váci útra kerülni. A Google Maps műholdas nézete segített, így tudom, hogy a belső sávból pont be lehet kanyarodni az áhított szervíz útra. Hely is van a bejárattól nem messze.

Végállomás. Nem pakolunk ki, lenézünk a klubba, a terepszemlét mindig meg kell tartani. Elég csöves vagyok a vörös pulóver/borosta/sál kombóban, de leszarom. Valami torzított gitár szól egy szellőzőn keresztül, felmerül a kérdés, hogy mennyit késtünk? Lent gyors regisztráció a jegyszedőnél, aki szép sárga karszalaggal billogoz meg minket. A gitáros a szervezőt keresi, aki elvileg hátul van. Benézünk a koncertterembe, fiatal srácok tesznek-vesznek a színpadon, a hangmérnök a szervező. A gitáros megérdeklődi a felállást meg a zenekar kezdését. Az utóbbi kérdésre adott választól majdnem infarktust kapok.

Van road movie. A road movie arról szól, hogy az emberek úton vannak és közben töténik velük valami. Van egy ilyen nevű műsor a Tiloson, ami road movie-s zenéket játszik. Nos, a roadblog is valami hasonló, mert úton leszek és elmesélem, hogy mi történik.

A dolog úgy néz ki, hogy egy zenekar cuccait fogom szállítani. Nem teherautóval, nem turnébusszal, hanem egy Opel Corsa-val. Ezt tudom biztosítani, nekik viszont nincs kocsijuk - a Marshall láda meg nem mászik haza magától. A gitárost régebbről ismerem, egy suliba jártunk és kb. három évig egymás mellett ültünk. A zenekar neve Level Exit.

Nem az első alkalom, hogy cuccot szállítok nekik, anno a WigWam2-es szeletelésükkor is segédkeztem. Életem első komoly találkozása az alkoholmentes sörrel (5 üveg Dr. Eher) ekkor történt.

Zene. A zene fontos dolog vezetés közben, főleg ha éjszaka van és mindenki alszik vagy egyedül vagyok. A zene fontos dolog egy fehér ember számára. Érdemes eklektikusan válogatnom. Odafele felpörgetős zenéket akarok hallgatni, míg hazafele a lassú, emlékezős, de nem álmosító zenéket. A hazaút igazából a legszebb, mert úton lenni jó. Amikor Alsóörsön laktam, sokszor vasárnap este vonatoztam le, néztem a mezőket, fákat, állomásokat, a vizet. A kezdőcsapatom a következő: Air, Bran Van 3000, Brand New Sin, Crematory, Lamb Of God, A Life Once Lost, Melissa Auf Der Maur, Sahg, Slayer, Walls Of Jericho.

Kocsi. A wagent a kórházból hoztam el. Nem egy tüdőgondozó, hogy csodálkozzal, de azért valahogy mégis K-Európa, ahogy a csíkos pizsamában és bordó köpenyben, zokni nélkül, papucsban dohányznak a páciensek a mentőbeálló előtt. Amikor ezt ráadásul családosan teszik, az végképp. Egyébként az autó sárga, ami nem valami r'n'r.

Pénz, paripa, fegyver. A kocsit kipakoltam. Esernyő nem fog kelleni, ahogy bevásárlószatyor sem. Pókra viszont szükség van, a Marshall láda szeret egy-egy induláskor megindulni és nem ma akarok új hátsó ablakot. Egy táskába bedobtam a fontosabb dolgokat, úgy is mint mappa, papírok, zsebkendő - még mindig nádhás vadok -, pókok. Telefon sem árt. Csokit dobtam be, meg kekszet.

Útvonal. Ha idegen helyre megyek, akkor mindig megtervezem és megtanulom az útvonalat. Láttam már milyen az, amikor egy ember ismeretlen környezetbe csöppen és egynél több dologgal kell foglalkoznia. Általában katasztrófa, ordibálás, de minimum pánik a vége. Ezt el akarom kerülni, de legalábbis minimalizálni. Gps-es navigációs rendszerem nincs. A címeket felírtam, ahogy azt a pár telefonszámot is, amelyre szükségem lesz.

Hamarosan itt az idő. Meglátjuk hogy sül el ez a vállalkozás és persze az este. Addig is hallgasd meg Varga Feri szakítós mixét. Posztolta az Értékellek, mint embert blogra, ami jelenleg az ország legjobb közösségi blogja.

I'm a bitch, de a statisztikákat megnézve - amiknek eddig nem tulajdonítottam nagy szerepet - arra az elhatározásra jutottam, hogy ma is nyomok posztot.

Az előző poszt címe valahonnét az egészségügyből jön. Az utóbbi időben sorra hordják be az olyan betegeket a traumatológiára, akikről lépten-nyomon kiderül, hogy szarrá vannak xanax-ozva. Ezek a betegek általában grammos nagyságrendben fogyasztanak. Remélem az SI mértékegység még mindenkinek megy, mert a gyártó honlapja szerint a következő kiszerelésekben kapható a gyógyszer:

XANAX 0,25 mg tabletta
XANAX 0,5 mg tabletta
XANAX 1 mg tabletta

Az üggyel kapcsolatban az ügyeletes orvos csak annyit, mondott: Borzasztó látni, hogyan roncsolja szét az emberek személyiségét ez a gyógyszer.

Igen, most ide valami erkölcsi, szellemi, társadalmi alapvetésnek kéne jönnie. Nem lesz. Ez egy kibaszott énblog és nagyon vissza a gyökerekhez hangulatom van. Annyira, hogy akartam posztolni egy Bran Van 3000-et podcast-ként (persze az odeo.com azóta is nyammog rajta) és ma a 2003-as levelezésembe olvastam bele. Ami azt is jelenti, hogy kesergős énblogposztoknak nézünk elébe. B. verzió, hogy a zenéről fogok írni, ami gondolom senkit nem érdekel. Nyomj egy kommentet, ha igen és nem zenélünk/zenéltünk/fogunk zenélni valahol együtt.

Visszatérve az első részre elég megrázó volt, hogy egy női énblogban más problémairól olvastam. Lesúlyt az az intimitás, amivel szembesültem és az sem teszi boldogabbá a napomat, amikor belefutok olyan utalásokba, amelyekből kijön: Baj van.

Boldogtalanok az emberek és nincs senki aki megsimogatná őket.

Már fogalmam sincs kinek és hol fejtettem ki azon meglátásomat, hogy a külföldieket - főleg a magasabb átlagkeresetet felmutató országok lakóit - onnét lehet legjobban felismerni, hogy nincs olyan kiégett képük, mint a magyaroknak. Bárhol utazom, elsőre kiszúrom. Az egész megjelenésükben benne van, hogy nincsenek megsavanyodva.

Mindez szép és jó, mindenki mentse fel magát azzal gyorsan, hogy de nekünk volt 40-100-150 év szovjet/osztrák/török. Nos, mai nap tükürbe néztem és rájöttem, hogy én is kezdem ezeket a tüneteket produkálni. Szépen besimulok a magyar társadalom kebelébe, kiégett, kiélt fejű leszek, aki 2x annyinak néz ki, mint amennyi.

Ha adsz két csattanósat balról és jobbról, attól még senkit nem fertőzől meg. Ha lesmárolod, vagy rátüsszentesz, azzal igen.

Tegnap búcsút vettem kedvenc helyemtől. Keseregni lehetne, de minek. Nincs több keddi rokkerkodás, se emlékezetes desz/szótern/hácé koncertek. A kérdés csak az, hogy hol termeli újra magát a kollektíva és hova viszik azokat a koncerteket a szervezők, amiknek az A38 túl nagy, a WW2 meg túl kicsi?

Röviden csak annyit, hogy megcsináltam a sound-ot - wow, miközben ezt írom betaláltam a szemetesbe a zsebkendővel -, de ettől hangmérnök nem leszek, csak tisztességes minőségben tudom feldemózni a feldemózandót. Ezen felbuzdulva fel akarom nyomatni az összes dalt takra, aminek kész a szerkezete, hogy aztán mankósávként mindenki otthon serényen pengessen, üssön, verjen. Erre azért van szükség, mert egyikünk se vitte el a lottó ötöst/hatost, így minimalizálni kell a stúdióban való pöcsölés idejét.

A napi 1 óra gyakorlás (ami az utóbbi időben inkább kettő), kezdi éreztetni pozitív hatását, ami azt jelenti, hogy 70-80 bpm környékén már nem vagyok olyan béna. Persze feltehetnéd a kérdés, hogy minek ott trenírozik az ember, amikor a rendes sláger 110, a rokk meg méggyorsabb. A válasz egész egyszerű. Lassú taknál válik el a szar a májtól. Ha mondjuk egy 70 bpm-es takra te nyolcadokat, tizenhatodokat játszol, akkor elég hamar kiderül milyen pontos vagy. Egy nyolcadnál kettő, egy tizenhatodnál 4 hangot kell kipengetned mire jön a következő takjel, amire vagy odaérsz vagy elcsúsztál. Ezután jön a megtekerés, hogy mondjuk nyolcadra beszállni, azaz két takjel között, vagy tartani folyamatosan a tizenhatodozást és váltani. Az önsanyargatás tárháza végtelen.

Persze drámai javulásnak nem voltam elszenvedője, de legalább megnyugtat, hogy nem az okoz problémát, hogy vajon egyre sikerül-e beszállni vagy sem. Lehet, hogy I suck, de legalább less.

Sikerült valami olyasmit álmondom, hogy egy koedukált koleszban laktam vagy csak tartózkodtam és egy felül csak melltartót hordó, nagy mellű leánykának voltam kedves azt mondani, hogy "csinos a melltartód", mire azt a választ kaptam, hogy "neked meg hogy áll a hajad?". Volt egy medence is a kollégiumban. Aztán valami ágyon feküdtem és fáradt voltam, majd odaült egy hosszú combú lány, aki magas volt és aránylag rövid haja és én jól az ölébe hajtottam a fejem, majd idővel arra lettem figyelmes, hogy a popsiját markolászom. Később ennivalót kerestünk és egy McDonalds felé vettük az irányt. Nem voltam éhes, azt hiszem. Végig éjszaka volt.

Amikor nagy ritkán megfogom az isten lábát, azaz sikerül olyan dallamokat egymás mögé raknom, amelyek túlmutatnak a riffelgető rokkeröcsi attitűdön, akkor nagyon boldog vagyok. Ezzel párhuzamosan a boldogságom folytán ötéves gyerekké változok, aki boldog-boldogtalannak azt mutogatja, hogy mit sikerült összehoznia egy szál gitár és egy zeneszerkesztő program segítségével. Ez utóbbira visszatekintve elég hülyén érzem magam. Végülis mit gondolhatnak az emberek, amikor egy ismerősük megzavarva őket aktuális tevékenységükben és holmi mp3 állományt tukmál rájuk? És aztán meg el is várja a buksisimogatást. Nem merek belegondolni.

Van egy másik része is. Csinálok valamit és az átmegy saját, valamint zenekarom rostáján, végül dal lesz belőle. Amikor pedig már sokadszorra játszuk el, akkor mindig meglepődök, hogy ezt én írtam? Legyen az a teljes dal, vagy akár egy rész belőle. Mindig meglep. Ilyenkor el nem tudom képzelni, hogy ilyesmi hogyan jött ki belőlem. Idegennek tűnik, de mégis tudom - hiszen ott voltam -, hogy én csináltam. Fura.

Elképzelhető, hogy az alkotás, meg az előadás másfajta lelki- és tudatállapotot követel meg, ezért érzek így.

powered by ODEO

Már egyszer előkerült a Flyeaf, nem annyira pozitív kontextusban. Fogalmam sincs mi változott. Annyi biztos, hogy az utóbbi időben javarészt énekesnős zenekarokat fogyasztok. Picit a nótáról. Szóval énekes lány, aki szerintem valahol az állkapcsa környékén képzi a hangokat, nagyon ütős refrén, modern hangzású rock zene.

A cím random, komolyan. Egyébiránt nem nagyon van semmi. Az első tudatos gyakorlóshetem felemásan sikerült. Köszönhető ez annak, hogy volt közben egy imagine cup project proposal. De időre leadtuk, lehet szurkolni.

A hét elején a kb. 80 bpm-es tartománytól majdnem sírógörcsöt kaptam. A kibaszott takra nem tudtam odaérni, nemhogy nyolcadot vagy tizenhatodot játszani. Dráma. Aztán szombat ra javult a helyzet. Reménykedem, hogy azért nem ez lesz a legnagyobb sikerem.

Meg van ez a sludge téma. Jól megcsavart háromnegyedes gitár, négynegyedes dobra, majd csalás a végén és négynegyed lezárás. Ma hallottam teljes zenekarral és váááá. Smirgli egyszerűen.

Ajándéknak meg egy kép, semmiképp nem vasárnap esti.

Két dolgot szeretnék. Pontosabban játszani és jobb dalokat írni. Ezen dolgozom. Gyakorolok metronómra és sokféle zenét hallgatok/vizsgálok meg. És nem fogok erről fél oldalt írni, ahogy majdnem megtettem az előbb.

Hát ha valami facsar egy nagyot, akkor ez.

Update: Jól megcenzúráztam a bejegyzést és kicseréltem az eredeti klipet egy újra, mert a zene a lényeg. Fura mód - vagy nem is fura mód - nekem az Air-ből a zene jött le. Amikor ezt a felvételt láttam - úristen, tíz éve - nem is értettem a szöveget. :-)

Akartam podcastot felrakni, de amit kiválasztottam végül nem ítéltem jónak. Egyrészt kilógna a jelenlegi vonalból (magyar, "alternatív"), tehát mindenképpen üti a rock vonalat, ami eddig ment, másrészt úgy gondolom, hogy félreérthető. Emellett eljutottam arra a pontra, hogy nyugodtan kijelenthetem: zene túladagolásom van.

Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy két albumot tudok meghallgatni. Az egyik a Mega Sound System Új sportok című remekműve - amit csak azért, mert annyira zeneietlen, hogy párját ritkítja -, a másik pedig Melissa auf der Maur szólóalbuma.

Ez utóbbit valószínüleg azért veszi be a gyomrom, mert jól tud énekelni és érzelmes zenét játszik. Persze, mondhatnád azt, hogy ott a Flyleaf, az akkora érzelembomba, hogy elsorvad a szíved, de számomra nem hiteles. Olyan megjátszott.

Tehát marad egy nagyszájú hip-hop felvétel '93-ból és Melissa kisasszony.

Melissa auf der Maur egyébként a vézna és alacsony hölgy. Először a Courtney Love fémjelezte Hole-ban muzsikált, majd feltűnt a Smashing Pumpkins-ban. Hogy utána mi történt azt nem tudom, mert a Viva2-t megszűnt vagy levettél az Eutelsat/Hotbird-ről, már nem emlékszem. Egyébként ez a TV adó volt az, amely a kilencvenes évek végén az osztálytársaim mellett a másik zenei forrás volt. Nekem innét van meg a Monster Magnet, Spiritual Beggars és a Queens of the Stone Age, de mondhatnám a Refused-ot is.

Tehát auf der Maur furcsa látvány. Úgy lóg a nyakában a basszusgitár, ahogy csak a vézna és alacsony lányoknak tud. De amikor felveszi a rock - és nem metál - terpeszt, majd a felütéseknél magasra emeli a basszusgitár nyakát, majd egyre le, az egyszerűen gyönyörű.

További pozitív tulajdonsága, hogy stoner. Annyira stoner, hogy a szólóalbum előtt egy Black Sabbath feldolgozás albumot adott ki, amin Ő énekelt. Az első szólódalát, a Followed the Waves-et Josh Homme-mal és Brant Björkkel írta. Bevallása szerint az egyik legnagyobb rajongójuk, de én ezt már sok embertől hallottam.

Melissa kifejezetten csajos stoner rock albumot csinált. A csajos stoner pedig jó. Sem a világot nem akarja megváltani, sem lenyúlni bármelyik fontosabb zenekart. Melissa egyszerűen csinált egy jó rock albumot.

Egy olyan albumot, amin van pár szám, amit most meg tudok hallgatni. Ellentétben a világon létező többi zenével. Köszi Melissa!